Mindenekelőtt a Jegyzőt kellett meggyőzniük. Valahonnét messzi városból jött ez a fiatalember, ki tudja, mit hagyva ott maga után, hogy most itt ügyeskedjen. Az öreg veteránnak, az elöljárónak a kezéből gyerekjáték volt kivenni a pásztorbotot, de hogy ezt még jobban markolhassa úgy döntött, hogy egyetlen személyben két úr is lehessen. Mivel falubéli senki nem vállalta volna, könnyűszerrel megtette magát a "falu istenének" is. Ettől fogva aztán minden irományra, még a fontos marhalevelekre is kétszer írta alá a nevét, ez a kétemberes "isten". Tartottak is tőle a falubéliek, s kerülték, amennyire csak lehetett. Nem barátkoztak ezzel a "gyüttmenttel", nem is hívta meg még a pincéjéhez senki se. Ezek a Jánosok se, akik a legtekintélyesebb gazdák közé tartoztak, bizony nem kis fondorlat kellett ahhoz, hogy ne kerüljenek ugyanarra a listára, ahová a még náluk kisebb javakkal rendelkező többiek közül oly sokan kerültek, a nagy K-val jelöltek közé. Nem idevalósi ember volt ez a kupciher, ez a kopott bőrtáskával idetolakodó, basáskodó fiatalember.

Még örvendezett is, hogy végre meghívta valaki a pincéjéhez. Hamar megismerkedett a Görbe diófa alatti három palack itóka ízeivel, zamataival. Csak éppen nem tudta felmérni, hogy micsoda erők rejtőznek abban. A Jánosok pedig szaporán diktálták belé, az ötödik, vagy tán a tizedik pohár után már úgy elhomályosodott a látása, s a szemüvege mögött az ítélőképessége, hogy a Jánosok bátran előálltak a kívánságukkal. Tudta, belátta talán, hogy huncutság, csalafintaság, amit ezek elébe tárnak, de hát azt is tudta, hogy igazából a világon minden ilyen huncutság. Hogyan is lett volna oly hamar minden veressé, ami tavalyelőtt még zöldben játszott.

Mindegyik János más-más tervet főzött ki és rábízták a vendégre, hogy válassza ki a legmegfelelőbbet. A Hosszúé volt a legegyszerűbb. A Kisbíró csak a fűzek árverését hirdesse meg, a Kukkulláét felejtse el közhírré tenni, amire csak ők hárman jelennek majd meg. A Széllyes Jánosé már bonyolultabb terv volt: Győzzük meg az asszonyokat, hogy ez a Kukkula árverés ürügy csupán az igazi árverés azon lesz, hogy kinek a pincéje előtti diófája alatt heverésszen az a Sajtári Sári, akitől valamennyi asszony annyira félti az urát.

Ez a Sári a falu egyetlen rosszféle széplánya volt. Minden este bejárt a közeli város piroslámpás házába. Kilesték, hogy mezítláb ment, tűsarkú cipőjét kezében cipelte. Nem lett volna ebből különös háborúság, de ez a Sári, amikor hajnalonként visszatért a faluba, ugyancsak mezítláb, körömcipőjét a kezében cepelve, a hegyi úton közeledett a rövidebb utat választva. Ott sorakoztak a pincék, s mivel eléggé elfáradt az éjszakai munkákban többnyire leheveredett az egyikük közelében. Ügyelt arra, hogy mindig egy másikét válassza. Az éppen kiválasztott gazda ott talált rá, ahogy az igaztalan az igaz álmát aludta. Alig akadt olyan, aki ezért megharagudott volna rá. Többen is megkínálták a magukkal hozott früstükkel, s aztán a hordóból frissen kihozott itallal. És akinek akarta, a Sári amilye volt azzal meg is köszönte. Ám egyszer, és éppen a Görbe Jánossal esett meg, a Sári kelleténél tovább is ott marasztalta magát a diófa alatt, csak a harangütésre kapta össze magát. S a feje alatt lévő körömcipőket. Csaknem nekiszaladt az urának ebédet hozó asszonynak. Aki rögtön vallatóra fogta a maga Jánosát: "Mit keresett nálad ez a cafka?" Védekezett János, hebegett, habogott, tagadta az igazat, de az asszony hamar megtalálta a nyomokat. "Itt hevert az a disznó!" - mutatott a fa alatti nyomokra, mire János nagy hirtelen azt mondta, hogy egy idevetődött vaddisznó nyomhatta le a fűnyalábokat. Te voltál az a disznó, mondta az asszony, és már nyúlt is egy karó után, hogy nagyobb nyomatékot adjon a haragjának, aztán mást gondolt mégis és odaborogatta az urának kihozott ebédet, mint valami disznónak járó moslékot. Aztán fordult egyet, oly gyorsan indult hazafele, hogy csaknem utolérte azt a cudar Sárit. Utol is éri, ha amaz hátra nem pillant, s még jókor futásra nem cseréli a járást.

Görbe Jánosné nem hagyta annyiban az ügyet. Összefogtak az asszonyokkal, s petíciót intéztek a hivatalhoz, a Sári kilakoltatása végett. A Jegyző berendelte a leányzót és miután a kelleténél hosszasabban és behatóbban végezte el a vizsgálatot, úgy döntött, hogy nem lehet kiebrudalni a leányt. Az igaz, jegyezte meg a háborgó asszonyoknak, hogy voltaképpen így kellene eljárni, de az újabban megalakult nemzetközi szervezetek éppen most hoztak határozatot az emberi szabadságjogokról, mely szerint mindenki a saját belátása szerint végezze munkáját, s tegye a nap vagy az éj bármely órájában. "Hagyjuk ki az asszonyokat ebből!" - mondta Görbe János, közben maga is előállt a maga verziójával. Roppant egyszerűen megoldható ez az egész. "A fűz árveréseket a Kukkulától legmesszebblévő Séd-parton kell elkezdeni. Amúgy is ott vannak a legkapósabb öreg fák, amelyek mindegyikéről akár négy-öt kosárra való gallyat lehet lenyesni. És amíg ezekre licitálgatnak derék társaink a Károlyok, a Gyulák, a Józsefek és a Lajosok, mi ott a Jegyző úrral szépen megegyezkedünk és akár ki is fizetjük a kezébe a három esztendőre szóló árendát."

A Jegyző már csak bólintani tudott az egészre, és ez lett a végrehajtandó fortélyos elintézése az ügynek. A három János sorsot húzott - gyufaszálasat - és így állapították meg a sorrendet. A Hosszúé lett az első év, a Szélesé a második, Görbéé a harmadik esztendő.

A Görbe János nem sokat búsult amiatt, hogy csak a harmadik esztendő bérlete lehet az övé. Addig gondolkodott, főzögette a terveket, hogy miként s hogyan intézze majd a hasznosítást. Üvegeket, dugaszokat szerzett, címkéket tervezett, hogy kelendőbbé tegye az árut, még jobb haszonnal tevékenykedhessen.

Hanem aztán a dolgok másként alakultak: nagyobb Jánosok, s a legfőbb, a fő-fő János is kifőzte addigra gonosz tervei közül talán a leggonoszabbikat: "Ti vagytok a nép. Legyen a tiétek ami csak van minden, de előbb adjatok oda mindent amitek csak van a közösbe, majd aztán kiosztjuk igazságosan, no nem úgy, hogy egyformán érdem szerint csak. Aki sokat fáradt az igaz világért, nagy érdemeket szerzett, kétszer is benyúlhat a zsákba, aki kevesebbet tett, csak egyszer markolhat." Ez az okos, "Nagy" János csak arra nem gondolt, hogy a sok nagy markolászó után a kevés érdeműeknek már alig maradt valamicske kiszedhető.

De a mi három Jánosunk előrelátóbb volt azért. Siettek is kisebb-nagyobb érdemeket szerezni, hogy még legyen amiből markolhassanak. Mert a harmadik év árendába adására már sor nem kerülhetett. Görbe búsult is ezen sokáig, de aztán igyekezett gyorsan alkalmazkodni az új helyzethez, és még azt is elvállalta, hogy elnöke legyen az egyik csapatnak. Lemondott örökre arról, hogy akár egy esztendőre is a pálinkafőző ügyeit intézhesse. Néha-néha emlékezett csak arra, hogy milyen remek tervei illantak, tűntek a semmivé. El sem mondta senkinek, hogy milyen remek márkanevet ragasztott volna az üvegcsék oldalára. Titkát még a túlvilágra is átvitte. Nem is tudna arról senki, ha az egyetlen unokája a pince zugában kutatva rá nem bukkan arra az egyetlen üvegre, amire rá volt az a címke ragasztva. Görbe Jánosnak ezt az unokáját már nem Jánosnak hívták, de azért volt annyi esze, hogy ő sem adta ki a titkát. Hátha egyszer akad egy okos ember, aki hasznot akar húzni ebből, annak jó pénzért eladom majd.